Dr. Crane egy kedves ember volt. Minden vasárnap templomba járt, és minden éjjel imádkozott. Nappal segített az embereknek, de a betegei akár éjjel is számíthattak rá. 3 gyereke volt, akit imádott és lágy, megnyugtató kiállása, amitől minden beteg őt szerette volna orvosának. Azok számára, akik szülő nélkül nőttek fel, olyan volt, mint egy apa, a többieknek pedig mint egy kedvenc nagybácsi. Aznap reggel is korábban kelt fel, hogy némi papírmunkát elvégezzen, mielőtt formálisan is ’munkába megy’, és akkor kapta fel Bill Kaulitz aktáját. A papíron, hatalmas, fekete betűkkel a „rák” felirat állt, és abban a pillanatban, Dr. Crane felsóhajtott, mert tudta, hogy neki kell majd közölnie a beteggel. Ez volt a munkája. Mindig fájt neki, de Dr. Crane tudta, hogy a fiatalabbaknak még jobban.

„Huszonhárom”, mormolta, az aktát nézve, ahogy a fiú életkorára pillantott. Éles fájdalmat érzett. Bill Kaulitz olyan fiatal volt még. Ránézett a várhatóan hátra lévő időre, ami egy picit ugyan enyhítette a szorítást a szívében. ’10-15 év’ állt a papíron, és ez legalább volt valami. Legalább maradt egy kis ideje élni.

”22-es szoba. Rendben.” – állapította meg magának Dr. Crane. Felvette a köpenyét, és kiropogtatta az ujjait. Ettől a szokásától az összes nővér hátán felállt a szőr, de őt mégis megnyugtatta egy kicsit. Csendben odament a szobához, és egy fiatal, raszta hajú férfit látott az ágy mellett. Bill aludt.

- Elnézést… - mondta Dr. Crane halkan Tomnak, mert nem akarta felébreszteni a beteget. – Híreket hoztam Bill állapotáról… Szeretné megvárni, amíg Bill felkel, vagy szeretné ön elmondani neki?
Mintha jéghideg vizet öntöttek volna végig a fiatal férfi hátán. Az arckifejezése a kíváncsiból egy pillanat alatt színtiszta félelemmé torzult.
- Rossz hírek? – kérdezte halkan, rekedt hanggal. Dr. Crane az ajkába harapott.
- Billnek a tüdőrák egy speciális fajtája van. Még nagyon korai szakaszában van, tehát kezelhető, de jelentősen meg fogja rövidíteni Bill életét.
Tom az ágy szélébe kapaszkodott, teljes csendben. Úgy érezte magát, mintha egy csónakban ülne, amit az érzelmek ringatnak, és elárasztják minden egyes alkalommal, amikor levegőt próbál venni.
- Mennyi… mennyi ideje van hátra? – kérdezte, lélegzetét visszatartva. Dr. Crane sóhajtott, egyik kezét a férfi vállára helyezve.
- Egy jó 10-15 év. Talán egy kicsit hosszabb, ha a kezelés hatásos.
A férfi becsukta a szemeit, és addig szorította a kezeit, amíg el nem fehéredtek. Az orvos majdnem elsírta magát, utálta ezt a feladatot. Utálta a rossz híreket közölni.
- Ön a testvére?
A férfi elcsukló hangon felnevetett.
- Tom vagyok. – mondta. – Én… én a… vőlegénye vagyok. – amint kimondta, Tom tudta, hogy ez igaz.
- Sajnálom fiam, remélem rendben vagy. – mondta Dr. Crane. Erőltetetten mosolygott. Ki tudja, talán csak ennyire van szüksége ebben a pillanatban. Dr. Crane megpróbálta elképzelni, hogy milyen lenne, ha a feleségének csak 15 éve van hátra, és kirázta a hideg a gondolaton. Így nem lehet élni. Utoljára bólintott együtt érzően, majd kiment a szobából. Érezte, hogy valami nyomorúságos érzés jelenik meg a levegőben, és nehéz volt lélegezni. Dr. Crane kifújta az orrát egy zsebkendőbe, és csendben végigment a végtelen, fehér linóleum padlón a következő betegéhez, a következő rossz hírrel.

Tom Billt nézte, ahogy alszik. A mellkasának egyenletes mozgását, a teljes és tökéletes békét az arcán.
- El foglak veszíteni? – suttogta Tom, Bill oldalát simogatva a mutató ujjával. Ez hogy történhetett? Bill olyan élettelinek tűnt. Olyan volt, mint egy lélegző, meleg baba; összetörhetetlen. Bill szeme megremegett egy kicsit, ásított, és nyújtózkodni kezdett.
- Tom? – ez volt az első szó, ami elhagyta a száját. Aztán látta, hogy a raszta srác az ágy végében ül, és úgy néz, mintha az egész világ összedőlt volna körülötte.
- Tom…? Te most…?
Bill megpróbált együtt érzően nézni rá, és lejjebb csúszott az ágyban, hogy a lábaival hozzáérjen Tom oldalához.
- Én… - kezdett bele Tom, de el is csuklott, tehetetlenül.
- Haldoklom, ugye? – kérdezte Bill hirtelen, hogy ne Tomnak kelljen kimondania. Ott ült, képtelen volt egy szót is kinyögni. Bill nem nézett a szemébe, csak felemelte a takarót, és sóhajtott.
- Tudom. Egyszerűen csak… éreztem. Összeraktam a képet.
Tom alig jutott levegőhöz.
- Mi… miről beszélsz?
Bill felnézett rá, annyi szeretettel a tekintetében, hogy szinte fájt.
- Ahogy a nővérek néztek rám. Felismerem az együttérzést. A tény, hogy ilyen sokáig tartottak bent… Ahogy az orvosok túl szélesen mosolyogtak körülöttem… az érzés, hogy minden túl jó volt, hogy igaz legyen.
Bill leugrott az ágyról, és Tomhoz ment. Úgy illettek össze, mint két kirakós darab.
- Mennyi… - kezdett bele Bill, de egy picit most ő is elakadt. Tomnak majd beleszakadt a szíve. – Mennyi időm van vissza?
Tom a kezébe temette az arcát, és mélyen sóhajtott. Lassan visszanézett Billre, és a karjaiba zárta.
- Hogy-hogy nem láttam ezt? – sírt Tom, Billbe kapaszkodva, a fejét pedig a puha, édes illatú hajába temetve.
- Mert nem akartad látni. – suttogta lágyan, magához szorítva Tom fejét. – Nem félek a haláltól, Tom. Már elfogadtam, és még rengeteg év áll előttem. És a hátra lévő életem minden egyes pillanatát veled fogom tölteni. – sóhajtotta Bill, a homlokát Tom homlokához szorítva. – Én… én nem tudok semmi mást adni… ennyim van. Sajnálom.
- Soha ne mondd ezt… az, hogy itt vagy… elég. Vannak emberek, akik ezt sosem találják meg, van aki egész életében keres, mégsem talál senkit, aki ilyen tökéletes…
Bill arcán is könnyek kezdtek végigfolyni. Tom az egyiket óvatosan letörölte a hüvelykujjával.
- Nagyon… nagyon fogsz hiányozni.

Az ajkaik erőteljesen találkoztak az erős ölelésben. Tom még jobban megszorította a karjait, mert úgy érezte, Billt ebben a pillanatban elveszi tőle valami. Bill hasonlóan beletemette magát az ölelésbe. Érezte a könnyeik ízét, ahogy egyre mélyebb lett a csókjuk, de amikor elváltak, már csak a tiszta szerelem íze maradt meg a csóktól felforrósodott bőrükön.

Bill végigsimította Tom arcát, ahogy mozgást érzett maga alatt. Hirtelen a levegőben találta magát, majd nem sokkal később az ágy simogatta a hátát, ám az túl hideg volt, hogy megnyugtassa őt. Tomot akarta, szüksége volt rá, hogy közelebb érezze bárminél. A kezeit kinyújtva magához vonta, hogy ismét találkozzanak az ajkaik, a növekvő testhőmérsékletükkel pedig az ágy is egyre melegebb lett.

Tom végighúzta a kezeit Bill törékeny bordáin, a pólója alatt felfedezve a puha bőrét. Amint megérintette a testének egy érzékenyebb részét, mindketten beleremegtek, és majdnem el is mosolyodtak, de csak majdnem. A szeretetteljes tekintete találkozott Billével, és ismét küzdenie kellett a könnyek szúró érzése ellen. Tom érezte, ahogy a maga alatt lévő apró test ismét megremeg, és Bill szemeibe nézett. Sosem látott még ilyen tökéletes arcot, ilyen őszinte érzéseket, és képtelen volt nélküle élni.

Bill megemelte a törzsét, és lehúzta magáról a pólóját. Visszafeküdt, Tomnak pedig intett, hogy ő is vegye le a sajátját. Érezte, ahogy Tom mellkasa egyre szaporábban kezd fel-le emelkedni, ahogy remegő kezekkel simítja végig Bill testét, szinte istenítve őt. Ahogy elkezdték kigombolni a farmerét, Bill beleremegett a vágyba, a szerelembe és a fájdalomba. A kevés hátra lévő idejének gondolatát félre lökte, helyette pedig csak Tom járt a fejében. Felemelte a csípőjét, hogy könnyebben le lehessen húzni a nadrágját és az alatta lévőt.

- Minden rendben? – kérdezte Tom halkan. – Ugye nem fáj semmi?
Bill felsóhajtott.
- Semmi gond… nem kell olyan óvatosnak lenned. – suttogta Tom ajkaihoz. – Szükségem van rád.

Bill biztos volt benne, hogy sosem érezte még magát ennyire teljesnek, és ennyire biztonságban. Csak azt kívánta, hogy bár hamarabb találta volna meg Tomot. Érezte, hogy egy könnycsepp végigfolyik az arcán, majd egy újabb, ahogy lassan, de határozottan ringani kezdett a csípője. Megragadta a szerelme arcát, és megcsókolta, ahogy beleremegett egy-egy érintésbe, és halk nyögések hagyták el az ajkait. Tom két erős kezet érzett a megmerevedett testébe kapaszkodni, ahogy elérte a boldogságát. Billt kívánva, Billt ölelve, körülvéve őt. A hangja a szívében visszhangzott, Bill pedig lágyan mosolygott alatta, és a hátát simogatta. Lassan kezdett megszabadulni a forróságtól, és átfordultak, így Bill most már a mellkasába kapaszkodott, a teste erőteljesen remegett. Vajon valami rosszat csinált?

- Bill… - kezdett bele, de a torkában akadt a hang, és nem tudta kimondani. Nem kellett kimondania.
- Tudom. – mondta a fiú, szinte suttogva. – Tudom.

A csend hangja költözött be a kórházi szobába, a két fiú pedig egymás karjában feküdt, a szívük ugyanolyan ritmusban vert, és más-más dologért imádkoztak.

Kérlek Istenem, imádkozott Tom, engedd, hogy éljen.
Mellette, Bill lágyan megcsókolta Tom arcát.
Kérlek Istenem, imádkozott Bill, engedd, hogy éljen nélkülem.
- Mondd el mit fogunk csinálni. – kérte Bill halkan. – Meséld el az életünk.

A fekete hajú fiú közelebb húzódott a rasztához, és a mellkasára fektette a fejét. Érezte a szívverését.

- Össze fogunk házasodni. – mondta Tom. – Amint elmegyünk innen. El fogunk költözni… ahova csak akarsz. A határ a csillagos ég, van időnk.
Bill elmosolyodott, és már aludt is. Tom lenézett rá, és megcsókolta a homlokát, hátra dőlt, majd becsukta a szemét.

- Szeretlek. – sóhajtotta, és még közelebb szorította magához a lelkitársát.